2016. október 31., hétfő

2016-2017. szezon | 9. forduló | Random Team - MAFASZ

Zuhanás az októbervégi semmibe,
avagy újabb méretes zakó - ezúttal Kispesten…

2016. október 30-a vasárnapra esett. Változékony idő (hol napsütés hol borulás, de eső nem!) jellemezte, tíz fok körüli hideggel. Ezen a szép(nek induló) őszvégi napon kompániánk a XIX. kerületi lakótelep-rengeteg dzsungelébe vándorolt, hogy megmérkőzzön a helyi legényekből verbuválódott Random Team kollektívájával. Bár csak hatan gyűltünk össze (ehhez már nincs mit hozzáfűzni…), a hangulat eleinte kiváló volt, egy remek baráti társaság kezdte meg utazását fővárunk metróvonalain, mígnem kibukkantak a Pöttyös utcai megálló felszíni részlegénél. Itt hosszabb-rövidebb ideig a Horacsek, Kattra, Haragos, Mendzsák, Tóth nevekkel fémjelzett brigád várakozott az ellenfélre, illetve a Sósav-mobil szolgáltatásait igénybe vevő Unyira, aki ígéretei szerint négykerekű járgánya segítségével délután 3 óra magasságában meg is érkezett a helyszínre. Mielőtt azonban megjött volna, a helyi brancs csékájától már megkaptuk a szükséges infókat koordináták tekintetében, így GPS nélkül is be tudtuk azonosítani a pálya hollétét, csakhamar be is futottunk a mérkőzés számára kijelölt (lehullott falevelekkel sűrűn tarkított) műfüves „komplexumba” (amelynek méretei körülbelül egy óvodai grundra hajaztak. Zárójel bezárva.). Különböző okokból kifolyólag játékvezetője is akadt aktuális meccsünknek, végszóra ő is (és nem mellesleg Lippai barátunk is! J) befutottak. A két egylet megkezdte a bemelegítést.


          Az idő azonban sürgetett, fény híján ugyanis nem sokáig kergethettük volna a bőrbogyót, abból meg csak úgy fél 5-ig voltunk eleresztve, így csakhamar meg kellett kezdeni a találkozót. Megkezdtük. Pontosabban megkezdték. Ők. Középkezdéssel indított a Random Team, a következő forgatókönyv szerint. Az egyik játékosuk hátragurította a közepet, amelyet komoly fizikummal megáldott társa egyből kapura tűzött, a bivalyerős löket akadálytalanul landolt Horacsek hálójában. Történt mindez egy másodperc elteltével. Mit mondjunk, megadták az alaphangot. Ezt követően három-négy kecsegtető MAFASZ-helyzet következett, „természetesen” egyikből sem született találat, köszönhetően többek között a hazaiak bravúrt bravúrra halmozó portásának (aki mellesleg a spárgázás koronázatlan királya címet is megérdemelné). Ezek után újabb gólt kaptunk. Majd megint helyzeteket dolgoztunk ki, majd megint gólt kaptunk. gyakorlatilag ez volt a meccs „előre megírt programja”. Hátul Haragos próbált meg úrrá lenni a helyzeten, ám egy szem védőként fizikai képtelenség volt három támadót semlegesíteni, társai rendre elöl ragadtak. A hazaiak szemkápráztató támadásokat vezettek, bűvölték a labdát rendesen, és olykor akkora dugókat eresztettek meg, hogy ember legyen a talpán, aki ezeket le tudja követni. Mire felpillantasz, a játékszer már kifelé gurul a kapudból. Nem volt mit tenni, folytattuk a munkát, a félidőben „még csak” 3:0-ra égtünk… 

Mama'm...

          A szünetben az ismételten szakmai tanácsadóként jelenlévő Lippai próbálta nyugtatni a kedélyeket, lelket öntve spílereinkbe. Egy-két jó szava minden játékosunkhoz volt. Szó, ami szó, emiatt (is) bizakodva álltunk hozzá a folytatáshoz, ami azonban ezután jött, az maga volt a horror.

Elstartolt a második half, ahol két-három gyorsan bekapott góllal szinte azon nyomban szertefoszlottak pontszerzésről (győzelemről, Hah!) szövögetett édesded álmaink. 6-7 gólos hátrányban (érthető módon) már eléggé lanyhán futballoztunk, ám érdekes módon a találkozó utolsó tíz percében megfordult a dolog. Nem kell megijedni, nem lőttünk gólokat, ám szinte abszolút mértékben átvettük az irányítást, lábról-lábra járt a labda, rendesen megtornáztattuk a hazaiak hálóőrét, aki sajnálatos módon rendíthetetlenül állta a sarat. Kapufánk, na az volt dögivel. Más csapat egy szezon alatt nem lő annyit kapuvasat, mint ahogy azt mi tettük egyetlen mérkőzés alatt. Mendzsák azért csak összehozott egy szépségdíjas találatot (kocsmanyelven szólva; „legalább nem kellett másznunk…”), és egy éles szögből leadott laposan guruló lövése is volt, amely nem meglepő módon a kapufán csattant, innen pedig természetszerűleg már kifelé vándorolt a labda. Az utolsó helyzet a már minden mindegy alapon előrehúzódó Haragosé volt, aki elé egy jól kivitelezett kontra végén Tóth tálalta a zsugát. Volt idő bőven megigazítani, mert a hazai védők igencsak lemaradtak, védőnk ezt meg is tette, majd irgalmatlan erővel a felsőléc közepére vágta a labdát, amely egészen a saját térfelünkig pattant vissza. Ma semmi sem jött össze – mondhatnánk, csak az a baj, hogy mostanában már túl sok az ilyen „ma”. Hogy fordulhat elő az, hogy a helyzetek az egyik oldalon mind bemennek, nálunk viszont 60 percet kell gürcölni azért, hogy egy nyomorult gólt sikerüljön bepréselni? 14:1-es vereséggel vonulhattunk le a műfüves gyepszőnyegről…

Shame on us.

          Legalább nem 23:2, mondhatnánk. A bosszantó csak az, hogy a helyzeteink nekünk is megvoltak, ha legalább a fele bement volna, máris 7-8 lőtt gólnál jártunk volna. VOLNA. Még csak meg sem izzadtunk… (Talán megfontolandó lenne az is, hogy az Isten szerelmére: ha egyszer lövőhelyzetbe kerülünk, akkor lőjünk könyörgöm, elvégre lövésből lesz a gól, nemde?) Azért az ember egy ilyen széria után már csak elgondolkodik, hogy ugyan barátocskáim, hát van értelme ezt így folytatni? Meddig húzhatjuk még? Jómagam szinte egész este ezen agyalva töltöttem óráimat, és sokféle elképzelés megfordult a fejemben. Aztán végül eszembe jutott egyvalami. Az a pillanat, amikor a Pöttyös utcai metrómegálló bodegái között, az alacsonyan sütő napfényben sütkérezve üldögéltünk, röhögcséltünk, a szeles időjárástól néha megborzongva vártunk a társakra. Meg egy másik is: amikor a Móricz Zsigmond körtéri peronon találkozott a csapat. A délutánnak alapvetően „feelingje” volt. Jó volt a hangulata. És ez azért volt így, mert mi egy baráti társaság vagyunk, ha találkozunk, szinte azonnal mosoly szökik az arcunkra. Lehet, hogy ez kissé szentimentálisan hangzik, meg érzelgősnek tűnik, de a tények makacs dolgok, márpedig ez tény. És ekkor eszembe jutott még valami, egy bizonyos mondás. Így hangzik: „Nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel…”


Teljesítmény-mutatók:

Horacsek: Sajnos megint neki kellett odaállni a gólvonalra, „hivatásos portás” híján. A 120 km/órás Roberto Carlos-bombákkal, illetve a nullára kijátszott ziccerekkel értelemszerűen nem tudott mit kezdeni. Így is voltak nagy bravúrjai, ami tőle telt, megtette. 

Haragos: Ma valahogy nagyon nem érezte. Hátul egymagában kellett vitézkednie, nem volt „klasszikus” védőtársa. A meccs végén jól szállt be a támadásokba, illetve volt néhány szerelése, blokkolt lövése.

Mendzsák: Támadójátéka már-már kiváló volt, csak egyvalami hibádzott; a befejezés. Unyival többnyire jól megértették egymást, egyetlen gólunkat is egy ilyen összjáték végén hoztuk össze. Többször besegített a védekezésben is, kifejelt labdái sok hazai attakot megakadályoztak.

Unyi: Cselgépünk volt az egyetlen, aki ki tudta hozni a labdát, ezt többször meg is tette, tüzelt is rendesen, de a gól ma valahogy nem akaródzott összejönni. Minden esetre nem érheti szó a ház elejét, ha játékáról beszélünk. Fortuna ma nem pártolt minket.

Kattra: Rendesen kihajtotta magát, mind védekezésben, mind támadásban komoly munkát végzett. Helyzeteket is kialakított, jól cselezett, sokszor szerelt, fejelt, összességében hasznos tagja volt brigádunknak.

Tóth: Neki is kellett egy kis idő, amíg felpörgött, utána viszont kemény mezőnymunkát végzett, a támadásokban rendre aktívan részt vett. Játéka korrektnek volt nevezhető.

Megyünk tovább.
Hajrá MAFASZ!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése