2016. szeptember 27., kedd

2016-2017. szezon | 4. forduló | FC Harrer - MAFASZ

Óbudán - Illúziók nélkül

2016. szeptember 25-én csapatunk a III. kerületbe látogatott, hogy újfent megmérkőzzön a helyi Harrer FC gárdájával. Ahogyan azt az utóbbi (immár egyre hosszabbodó…) időszakban megszokhattuk, negatív előjeleknek (létszámhiány, fáradtság, stb.) most sem voltunk híján. Illúziók nélkül játszottunk Óbudán.

A megbeszéltek szerint Zsila, Horacsek és Haragos reggel 9:30-kor találkoztak a Móricz Zsigmond körtéri Gombánál, ahova még Tóthnak is be kellett volna futnia, ám mint később kiderült, ő éjszakázási problémák miatt csak később csatlakozott brigádunkhoz, Unyi Sósav-mobilját igénybe véve. Kicsiny, háromtagú bandánk így hát rögvest útra kélt, felpattanva a 19-es villamosra, amely, hipp-hopp ott termett a Kolosy téren, ahol is a 29-es buszjárat megállója felé közeledve óhatatlanul beleütközött a hazaiak játékosaiba, Boros csapatkapitánnyal az élen. Később szembesültünk vele, hogy e találkozás több szempontból is hasznos volt; egyrészt oldottabbá vált a hangulat, másrészt a fiúk jó előre jelezték nekünk, hogy melyik állomásnál kellene elhagynunk a járművet. Felbaktatván aztán egy kisebb emelkedőn el is értük a sporttelepet, amelyről elmondható, hogy egy viszonylag szép, nagy, hangulatos környezetben elterülő műfüves létesítmény. A pálya nagysága persze több futást is igényel, de a jó levegőn történő mozgás csak pozitív fiziológiai töltetet adhat. Legalább ez, ha már a jóslatok igencsak borúsnak tűntek…

Nem sokkal később befutott Unyi és Tóth is, utóbbi magával hozta Szerető Márton nevű kollégáját, így láss csodát: már ki tudtunk állni 4+1-ben, egy cserével! Ez is valami. Rövidke bemelegítés után kezdetét is vette a mérkőzés. A Zsila – Haragos, Tóth – Unyi, Szerető összeállításban kezdtünk, a csupán gondolati síkon létező kispadon Horacsek „foglalhatott helyet”. A mérkőzés első öt percében hősiesen tartottuk a 0:0-át, látható volt, hogy a várakozásoknak megfelelően a találkozót nem mi irányítjuk majd, és a sorcserével rendelkező ellenféllel valószínűleg nem fogjuk tudni tartani a tempót. Ennek ellenére az első 5-6 perc bizakodásra adhatott okot, három-négy óriási Zsila bravúr mellett olykor-olykor mi is el tudtunk kalandozni a hazaiak kapujának tájékára. Aztán sajnálatos módon bekövetkezett az, amitől tartottunk. Egy rosszul kivitelezett hosszú indítás a Harrer egyik játékosának mellkasán csattant, aki irgalmat nem ismerve könyörtelenül átvette a játékszert, majd parádésan indította a szélen elfutó társát, aki középre tálalt, ahol is az érkező center kegyetlen erővel beverte. Ekkor talán még elhittük, hogy lehet keresnivalónk, az idő múlásával azonban érthető módón egyre fáradtabbá váltunk, a kondicionálós, a tempóbeli, és többnyire sajnos a tudásbeli különbség sem a mi javunkra döntött. Megint csak beindult az a bizonyos futószalag. Egy, kettő, három, négy, öt… Körülbelül tíznél álltunk meg a félidőre, és Tóth révén valahogy mi is találtunk egyet, bár a helyzeteink alapján legalább öt ziccert mi is értékesíthettünk volna. Ám szokás szerint ami nekünk mindig kifelé pattant, az az óbudai társainknál mindig befelé… A labdabirtoklási statisztikáról jobb nem is beszélni. Elcsépeltnek hangzik, de „a szegény embert még az ág is húzza” közmondás ismét megállta a helyét. Nincs mit szépíteni, némiképp azért reménykedve vártuk a második félidőt, hátha tudunk valamennyit kozmetikázni az eredményen.

A következő halfra Horacsek vállalta a kapusposztot, így Zsila hasznos munkát végezhetett a mezőnyben. A szélvész gyors kontrák aránya azonban nem csökkent, mint ahogy eladott labdáink száma sem. Szomorú, de sokszor mi magunk hoztuk helyzetbe az ellenfelet. A második félidőben két tipikus jelenet volt, amelyet mindenképpen ki kell emelnünk, mert kiválóan demonstrálják a mérkőzés milyenségét.
           A következők történtek. Egy ízben a Harrer játékosai a szokásos módón felépítették szemkápráztató kontrájukat, ám bivalyerős löketük a kapufán csattant. Ekkor megpróbáltuk kivágni a labdát, első ránézésre sikerült is, ám csodával határos módon a fehér gömb újfent egy óbudai spíler lábfején kötött ki, aki ismételten rátűzte, ekkor kapusunk akrobatikus mozdulattal hárított, ámde a lecsorgó labda kihez került…? Csak nem egy világos mezben tündöklő hazaihoz? Értelemszerűen; harmadszorra már nem hibáztak…
          A másik eset a következőképpen történt. Átlagos Harrer-kontra (fájó ezt leírni), középre erősen belőtt labda, ahol Haragos érkezik, és próbálja kipiszkálni a labdát, amelyet korábban már egyszer neccesen sikerült neki, ám ekkor nagy igyekezetébe cipőorral a saját kapujába helyez. Ezzel meg is volt a huszonvalahanyadik bekapott gólunk. Hátvédünk érthető módon dühkitörésbe torkolló jelenetsor közepette hagyta el a játékteret, jelezve Tóthnak, hogy sürgősen szálljon be a helyére, mert az agyvize eddig bírta…

Szerencse, tempó, gyorsaság, ki nem kényszerített hibák, pontos passzok, helyzetkihasználás. Azt hiszem ezek voltak ennek a meccsnek a kulcsszavai.

A mérkőzés után a hazaiak még invitáltak volna minket egy kis „örömfocira”, ám érthető okokból ehhez már senkinek sem fűlött a foga. A 23:2-es vereség rányomta a bélyegét. Tóth, Horacsek és Haragos BKV-val, Zsila, Unyi és Szerető pedig gépkocsival hagyták el a helyszínt.

Nyilvánvaló tény, hogy ebben a súlyos vereségben szerepet játszott az, hogy a Harrer játékosai sokkal többet szoktak gyakorolni, többet játszanak együtt, nálunk pedig létszámhiány volt, legjobbjainkra nem számíthattunk. Ennek ellenére fociztunk egyet, igyekeztünk lélekben nem összezuhanni, és minden egyes hazai támadásnál megpróbáltunk erőnkhöz mérten védekezni. Két hét szünet után most legalább végre játszottunk, mozogtunk egyet, legalább ki tudott állni a csapat. Az eredmény mentális hatása másnapra elmúlik, ahogy Dárdai Pál is mondta: „A vereség megerősít”. Megyünk tovább.

HAJRÁ MAFASZ!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése