Óbudán
- Illúziók nélkül
2016. szeptember 25-én csapatunk a III. kerületbe
látogatott, hogy újfent megmérkőzzön a helyi Harrer FC gárdájával. Ahogyan azt
az utóbbi (immár egyre hosszabbodó…) időszakban megszokhattuk, negatív
előjeleknek (létszámhiány, fáradtság, stb.) most sem voltunk híján. Illúziók nélkül játszottunk Óbudán.
A megbeszéltek szerint Zsila, Horacsek és Haragos
reggel 9:30-kor találkoztak a Móricz Zsigmond körtéri Gombánál, ahova még
Tóthnak is be kellett volna futnia, ám mint később kiderült, ő éjszakázási
problémák miatt csak később csatlakozott brigádunkhoz, Unyi Sósav-mobilját
igénybe véve. Kicsiny, háromtagú bandánk így hát rögvest útra kélt, felpattanva
a 19-es villamosra, amely, hipp-hopp ott termett a Kolosy téren, ahol is a
29-es buszjárat megállója felé közeledve óhatatlanul beleütközött a hazaiak
játékosaiba, Boros csapatkapitánnyal az élen. Később szembesültünk vele, hogy e
találkozás több szempontból is hasznos volt; egyrészt oldottabbá vált a
hangulat, másrészt a fiúk jó előre jelezték nekünk, hogy melyik állomásnál
kellene elhagynunk a járművet. Felbaktatván aztán egy kisebb emelkedőn el is
értük a sporttelepet, amelyről elmondható, hogy egy viszonylag szép, nagy,
hangulatos környezetben elterülő műfüves létesítmény. A pálya nagysága persze
több futást is igényel, de a jó levegőn történő mozgás csak pozitív fiziológiai
töltetet adhat. Legalább ez, ha már a jóslatok igencsak borúsnak tűntek…
Nem sokkal később befutott Unyi és Tóth is, utóbbi
magával hozta Szerető Márton nevű kollégáját, így láss csodát: már ki tudtunk
állni 4+1-ben, egy cserével! Ez is valami. Rövidke bemelegítés után kezdetét is
vette a mérkőzés. A Zsila – Haragos, Tóth – Unyi, Szerető összeállításban
kezdtünk, a csupán gondolati síkon létező kispadon Horacsek „foglalhatott helyet”.
A mérkőzés első öt percében hősiesen tartottuk a 0:0-át, látható volt, hogy a
várakozásoknak megfelelően a találkozót nem mi irányítjuk majd, és a
sorcserével rendelkező ellenféllel valószínűleg nem fogjuk tudni tartani a
tempót. Ennek ellenére az első 5-6 perc bizakodásra adhatott okot, három-négy
óriási Zsila bravúr mellett olykor-olykor mi is el tudtunk kalandozni a hazaiak
kapujának tájékára. Aztán sajnálatos módon bekövetkezett az, amitől tartottunk.
Egy rosszul kivitelezett hosszú indítás a Harrer egyik játékosának mellkasán
csattant, aki irgalmat nem ismerve könyörtelenül átvette a játékszert, majd
parádésan indította a szélen elfutó társát, aki középre tálalt, ahol is az
érkező center kegyetlen erővel beverte. Ekkor talán még elhittük, hogy lehet
keresnivalónk, az idő múlásával azonban érthető módón egyre fáradtabbá váltunk,
a kondicionálós, a tempóbeli, és többnyire sajnos a tudásbeli különbség sem a
mi javunkra döntött. Megint csak beindult az a bizonyos futószalag. Egy, kettő,
három, négy, öt… Körülbelül tíznél álltunk meg a félidőre, és Tóth révén valahogy
mi is találtunk egyet, bár a helyzeteink alapján legalább öt ziccert mi is
értékesíthettünk volna. Ám szokás szerint ami nekünk mindig kifelé pattant, az
az óbudai társainknál mindig befelé… A labdabirtoklási statisztikáról jobb nem
is beszélni. Elcsépeltnek hangzik, de „a szegény embert még az ág is húzza”
közmondás ismét megállta a helyét. Nincs mit szépíteni, némiképp azért
reménykedve vártuk a második félidőt, hátha tudunk valamennyit kozmetikázni az
eredményen.
A
következő halfra Horacsek vállalta a kapusposztot, így Zsila hasznos munkát
végezhetett a mezőnyben. A szélvész gyors kontrák aránya azonban nem csökkent,
mint ahogy eladott labdáink száma sem. Szomorú, de sokszor mi magunk hoztuk
helyzetbe az ellenfelet. A második félidőben két tipikus jelenet volt, amelyet
mindenképpen ki kell emelnünk, mert kiválóan demonstrálják a mérkőzés
milyenségét.
A következők történtek. Egy ízben a
Harrer játékosai a szokásos módón felépítették szemkápráztató kontrájukat, ám
bivalyerős löketük a kapufán csattant. Ekkor megpróbáltuk kivágni a labdát,
első ránézésre sikerült is, ám csodával határos módon a fehér gömb újfent egy
óbudai spíler lábfején kötött ki, aki ismételten rátűzte, ekkor kapusunk
akrobatikus mozdulattal hárított, ámde a lecsorgó labda kihez került…? Csak nem
egy világos mezben tündöklő hazaihoz? Értelemszerűen; harmadszorra már nem
hibáztak…
A másik eset a következőképpen
történt. Átlagos Harrer-kontra (fájó ezt leírni), középre erősen belőtt labda,
ahol Haragos érkezik, és próbálja kipiszkálni a labdát, amelyet korábban már
egyszer neccesen sikerült neki, ám ekkor nagy igyekezetébe cipőorral a saját
kapujába helyez. Ezzel meg is volt a huszonvalahanyadik bekapott gólunk.
Hátvédünk érthető módon dühkitörésbe torkolló jelenetsor közepette hagyta el a
játékteret, jelezve Tóthnak, hogy sürgősen szálljon be a helyére, mert az
agyvize eddig bírta…
Szerencse, tempó, gyorsaság, ki nem kényszerített
hibák, pontos passzok, helyzetkihasználás. Azt hiszem ezek voltak ennek a
meccsnek a kulcsszavai.
A mérkőzés után a hazaiak még invitáltak volna
minket egy kis „örömfocira”, ám érthető okokból ehhez már senkinek sem fűlött a
foga. A 23:2-es vereség rányomta a bélyegét. Tóth, Horacsek és Haragos BKV-val,
Zsila, Unyi és Szerető pedig gépkocsival hagyták el a helyszínt.
Nyilvánvaló
tény, hogy ebben a súlyos vereségben szerepet játszott az, hogy a Harrer
játékosai sokkal többet szoktak gyakorolni, többet játszanak együtt, nálunk
pedig létszámhiány volt, legjobbjainkra nem számíthattunk. Ennek ellenére
fociztunk egyet, igyekeztünk lélekben nem összezuhanni, és minden egyes hazai
támadásnál megpróbáltunk erőnkhöz mérten védekezni. Két hét szünet után most
legalább végre játszottunk, mozogtunk egyet, legalább ki tudott állni a csapat.
Az eredmény mentális hatása másnapra elmúlik, ahogy Dárdai Pál is mondta: „A
vereség megerősít”. Megyünk tovább.
HAJRÁ
MAFASZ!
