Vert hadunk csonthalmain… Harrer - MAFASZ összefoglaló by Haragos Patrik

„Vert hadunk csonthalmain…”
(azaz ma kijárt nekünk a „jóból”,
minden tekintetben…)

…győzedelmi ének zenghetett ma a Harrer „A” játékosainak ajkairól. A mi legnagyobb bánatunkra. Kétségbe azért ne essen senki se, e cikk címe kissé becsapós lehet, ugyanis a mérkőzés folyamán rendkívül korrekt módon, egymásért küzdve, becsületesen helytállt a csapat.

2016. március 6-án kicsiny együttesünk Óbudára látogatott, hogy a Harrer Pál utcai létesítményben megmérkőzzön a helyi legénységgel. Az előrehozott találkozó nem kecsegtetett túl sok jó előjellel (utólag elmondható, hogy az ómen be is ütött), ugyanis sem Bajusz, sem Unyi, sem pedig Mendzsák nem állt a csapat rendelkezésére, így aztán könnyedén felmerülhetett a kérdés: ki fog itt ma gólt lőni? Erre Lippai adott csattanós választ, de erről később. Ráadásul a csapat egy része a hétvégéig egy apróbb tévedés miatt abban a hitben élt, hogy hazai bajnokit fogunk játszani, később kiderült, hogy erről szó nincs, bizony lábunkra kell majd csatolnunk úti sarunkat. Egyetlen pozitívumként említhető, hogy Szabó Szilveszter kapusunk ez alkalommal oda tudott állni gólvonalunkra, s ha már ott volt, kiválóan helyt is állt. Méltán nevezhetjük a nap egyik hősének. Keretünk a mai napon az alábbi játékosok alkották: Szabó (kapus) - Kiss, Horacsek, Haragos, - Zsila, Lippai, Tóth. Na de térjünk a lényegre; nézzük, milyen kalandok vártak társaságunkra eme szép tavaszi napon, kronologikus sorrendben.

Kiss Dominiknek hála egy remek sofőrrel gazdagodott szerény brigádunk, Audis fuvarozásának köszönhetően hipp-hopp áthidaltuk az Új- és az Óváros közötti távolságot. A 12 órai találkozó után útnak is indultunk, a budai alsórakparton végighasítva (olykor-olykor tényleg „hasítva”) rögvest elértük kitűzött célállomásunkat, a híres-neves Harrer Pál utcai Arénát. Megérkeztünk után konstatáltuk, hogy a pálya szélén egynéhány pocsolya azért még életképes állapotban van, ám szerencsére a száradás folyamata (és a hazaiak lelkes és csinos söprögető brigádja) hamar a segítségünkre sietett.

          A rövid cicázással, illetve kapura lövéssel eltöltött bemelegítés után kezdetét is vette maga a megmérettetés. Elmondható, hogy a 4+1-es felállás számunkra rendkívül előnytelen és szokatlan, ez bőven meg is látszott első félidei játékunk alapján. (Egyetlen pozitívuma, hogy így két cserével nyomhattuk végig a találkát. Elsőként Horacsek és Lippai foglalt helyet a fából ácsolt ülőalkalmatosságokon). A labdabirtoklási statisztikára (már ha lett volna ilyen) rá sem mertünk volna pillantani, támadásaink gyakorlatilag a szép nagy kerek nullával voltak egyenlőek. Tulajdonképpen csak és kizárólag a védekezésre koncentráltunk (labda hiányában mást mondjuk nem is nagyon tehettünk volna), ám ettől függetlenül néha-néha nagyritkán volt egy-két kósza megindulásunk Zsila, Tóth, illetve Lippai jóvoltából. Ezek a kísérletek azonban többnyire hamvába holt próbálkozásoknak bizonyultak. Bezzeg az ellenfél! Csakúgy sorjáztak a támadások, háborús hasonlattal élve: egy letámasztható gépfegyver ropogása a kapunk felé ehhez képest kismiska lett volna. Együttesünk azonban nem esett pánikba, hősiesen védekezve próbáltuk elvenni a hazaiak kedvét a gólszerzéstől. Sokszor csak a vakszerencse, jó néhány alkalommal viszont Szabó kapusunk bravúrt bravúrra halmozó megmozdulásai jelentették a vigaszt. Az embernek már-már az volt az érzése, ha napestig futballoznánk, itt bizony akkor sem jönnének át. Remek formában védő hálóőrünk bizony lehúzta a rolót a mai napra! No pasarán! Az idő múlásával az idegesség jelei lassacskán meg is mutatkoztak a hazaiakon, vendég szempontból azonban sajnálatos módon nem történt csoda. Az első félidő utolsó tíz percében minden bement, ami addig kimaradt. A Jóisten az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Talán a fáradtság, talán a koncentráció hiánya. A Harrer négygólos előny birtokában kezdhette meg félidei pihenőjét.

Az első félidő kapcsán mindenképpen meg kell emlékezni egy szomorú esetről is; a játékrész közepe táján Zsila kapott egy magas, hosszú indítást, melyet el is ért volna (fokozzuk: tiszta ziccerben lépett volna ki…), ha az óbudaiak bekkje nem ad neki egy méretes bodicseket. Támadónk földet érését nem navigálta a NASA, első ránézésre igencsak komoly sérülés lett belőle. (A szegény embert még az ág is húzza, félő volt, hogy klubunk újabb kulcsjátékosát veszíti majd el). A szünetben (az égieknek hála) nagyjából sikerült elállítanunk a feje búbjából szivárgó vérzést, a második halfra már játékra alkalmasnak bizonyult. Nyilvánvalóan nem 100%-os egészségi állapotban. A kérdést azért tegyük fel, mert fel kell tenni: biztos, hogy szükséges volt az a lökés? Ebben a helyzetben, ilyen csúszós betonpályán? Vigyázzunk egymásra!

          A szünetben Horacsek Lippaival és Haragossal osztotta meg taktikai elképzeléseit, szóvá téve, hogy min kellene változtatnunk a következő 30 percre. Kiváló ötlete alapján Haragost feljebb tolták, hátha magassági előnyét kihasználva labdát tud tartani, és ebből indulhatnak majd az újabb MAFASZ-attakok. Így aztán (Zsilával kiegészülve a hátvédsorban) a Patrikok csatársora vette fel a kesztyűt a következő félidő elején. A félidő első felében meglepően jól működött a támadójátékunk, tüstént két találatot is jegyezhettünk, és csak egyet nyeltünk, így 4:0 után azon melegében 5:2-es állást mutatott a képzeletbeli eredményjelző. A meccs ezen szakaszában kellő mennyiségű helyzetet hagytunk ki ahhoz, hogy később ez (a futball alaptörvénye szerint) megbosszulja magát. Helyzetek helyzetek hátán, az óbudai gárda talán kissé értetlenül is állt a szitu előtt; mintha kicseréltek volna minket. A Patrikok centerként való bevetése minden esetre eredményesnek bizonyult. (Lippai volt a nap gólzsákja, 5 gólunkból 4-et egymaga vállalt (!) – egy assist Haragos nevéhez fűződik, az ötödiket Zsila juttatta a hazaiak hálójába).

Tóth, Horacsek és Kiss szintén becsülettel tették a dolgukat, apróbb kondicionális problémák jelentkeztek csupán, de ez többé-kevésbé az egész csapatról elmondható. Játékunk kellően statikus volt ahhoz, hogy könnyedén kijátsszanak minket. Olykor-olykor földbegyökerezett lábakkal figyeltük, hogy mit varázsol a Selecao, néha az volt az ember érzése, hogy túlságosan tapad a cipőnk a betonhoz. És az agresszivitás! Bizony, az az egészséges agresszivitás. Na ez hiányzott még nagyon. Nem ugrottunk fel fejelni, fél méterekről figyeltük a cselgépeket, ódzkodtunk belemenni egy-egy keményebb párviadalba. A védelmünk pedig az uccsó 10-12 percre átjáróházzá változott. Mindennek meg is lett az eredménye.

Volt ez 6:3, 7:3, 8:4, meg talán még 8:5 is, három gólnál közelebb azonban nem tudtunk férkőzni, a végén meg már elszaladt az a bizonyos ló. 10-nél kevesebbel nem úsztuk meg. Sajnos. A meccs vége felé még az eső is elkezdett szemerkélni… Az a bizonyos szegény ember, meg az ág…
Ám fel a fejjel! Játékunkban rengeteg pozitív elem is felfedezhető volt. A védők több alkalommal is a már mattolt Sziszi mögül, a gólvonalról vágták ki a labdát, csatársorunk kulcsemberek hiányában is tisztességesen teljesített, a csapat rendkívül egységes, összetartó társaság látszatát keltette. Nemcsak keltette, az is!
Jövő héten újra harcba indulunk.
Hajrá MAFASZ!